2015. november 9., hétfő

Egy túlterhelt tini naplója (Part 2)

Milyen a gimi? – kérdezi anya

A
mikor nyolcadikos voltam, elég sok mindent gondoltam a gimnáziumi éveimbe, de sajnos eléggé hamar rá kellett jönnöm, téveszméim voltak, egy olyan világban ringattam magam, mintha csak egy blogot írnék. Bár felnőttebbnek érzed magad, dagad a melled a büszkeségtől, hogy bekerültél egy erős gimnáziumba és a tanárok nagy része magázódik, ami kicsit olyan amerikai stílusúvá teszi ezt az egészet. Még sem akkora durranás, mint gondoltam. Lehet, hogy egyedül vagyok így ezzel, talán túl sok elvárásom és kívánságom volt valami újhoz. Bár tényleg új fejezet nyílt meg az életemben, még sem történik benne semmi. Magamban az értéktelen üres lapokat olvasom amiket „megtöltöttem” az eddigi Gimis történeteimmel, bár akárhogy nézem elég vérszegény. Ha kiadnám ezt a könyvet, még én magam sem venném meg.

A
z órarendem tömve van tanórákkal, és a legtöbb alkalommal hét és nyolc van belőlük valamint, még egy kilenc órával is „dicsekedhetek” csütörtökönként. A kedd és szerda kivételével pedig mindig nulladikban kezdek.
Szokásomhoz híven 40 perccel az indulás előtt felkelek, mert számomra az elkészülés ennyi időt vesz igénybe. Utána pedig csatlakozom a hering partihoz a buszon. Kevés létszámú baráttal rendelkezem, mind az életben és mind az új iskolámban, de ezzel nincs is gond. Ami kicsit újnak számít, hogy pár fiú barátot is szereztem. Ennek pedig örülök, hiszen nagyon jó érzés, amikor nevetve kis csoportban vergődünk a buszmegállóban és beszélgetünk.
A tanulás nagyon stresszes és kemény, de azt hiszem már eléggé hozzá tudtam szokni, és sokkal jobban megy, elégedetten görbülnek a jegyeim. (Bár a matek és a fizika kivétel, ezek még mindig nagyon gyengék)

Mindig is szerettem volna egy olyan nagy társaság része lenni, ahol végre jól érezhetem magam, akikkel együtt lóghatok és beszélhetek. Olyanokkal, akik nem az iskolámba járnak vagy nem ismerősöm. Egy teljesen új ismeretségi körnek akartam a részese lenni, de álmodik a nyomor lévén semmi sem alakult ebből a kívánságból.

Azt szokták mondani, hogy a Gimis barátaid életre szólnak, és akkor szerzed a legtöbb tapasztalatot az élettel kapcsolatban, de egyelőre nekem ez hiányzik. Számomra az általános iskola sokkal összetartóbb közösség volt, nem volt ekkora rohanás, talán még több dolgot néztek el nekünk, több időnk volt magunkra, és több figyelmet is kaptunk és nem volt rajtunk ekkora nyomás.

Most azt gondolom a Gimnáziumról, hogy ez egy kiút a Disney Land-ből, ahol arcon csap a valóság. Nem azt mondom, hogy ez feltétlenül rossz, vagy, hogy a Gimnázium csak rossz emlékekkel kecsegtet, itt csak azt szeretném megfogalmazni, hogy mennyire más. Felelősséget adnak neked, felnőttebben kezelnek, szinte egy külön világ nyílik, meg előtted miután kilépsz örökre a biztonságot nyújtó általánosból. És ahogy szokták mondani a régi emlékeid megszépülnek. Az idegesítő osztálytársaid hiányozni kezdenek, még a legjelentéktelenebb fogyatékos is hiányzik a nem normális osztályodból. Szerencsére viszonylag jó közösséget kaptam ki, így nem rossz velük dolgozni, ezért pedig hálás vagyok. Van egy jó osztályfőnököm is, sok jó tanárom is van, aki segít egyengetni az utamat.
Még hosszú négy évem lesz, és időközben változhat a véleményem, de egyelőre ezt tudom felmutatni, ennyim van. Eléggé kétélűre sikerült ez a bejegyzés, de azért remélem megértettétek, miről is szövegeltem nem tudom, hány soron keresztül.

Na meg persze ezeket a gondolatokat nem osztottam meg anyámmal és annyival körülírtam mindent, hogy jó. Milyen a gimnázium? Jó. (Fél igazság szaga van)


Mostanában nem szoktam írni fülszövegeket a bejegyzésekhez, szóval most hangot adnék pár köszöntő gondolatnak. Először is nagyon köszönöm, hogy 14 feliratkozóval büszkélkedhetek, egyáltalán nincs okom panaszra, hiszen sok mindenes oldal van a világhálón manapság, így nagyon boldog vagyok, hogy vagyunk egy páran. Nagyon köszönöm a töretlen figyelmet srácok!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése